← Vissza a 150 év 150 tárgy / Néprajz aloldalra
„Hoztunk mink ostyákat, tarkát, fehéreket”
Ostyasütők
Az „ostya” szó a latin hostia szóból ered, és a magyar nyelvben a 15. század első felében jelenik meg. Az ostya egyrészt a római katolikus áldozásnál, az evangélikus úrvacsorán használt kovásztalan, kerek kenyér, másrészt gyógyszerpor burkolására szolgáló vékony „gyógy-ostya”, harmadrészt a tojás–liszt–cukor–víz/tej keverékéből készült sütemény neve. Ehhez kapcsolódott az ostyahordás szokása: karácsony böjtjén a pap, később a kántortanító juttatta el a hívekhez az ostyát, amiért pénzt vagy terményt kapott; a gyerekek némi aprópénzt és gyümölcsöt. A hagyomány a Jászságban is élt az első világháborúig: a harangozó vagy felesége sütötte a díszes, olykor piros vagy sárga ostyákat, amelyek a karácsonyi böjti étkezés részei voltak, s néhányat a karácsonyfára is felaggattak.
Az ostya mint sütemény Magyarországon már a 16. században ismert volt; népi neve molnárkalács vagy malomkalács. Két, egymásba illeszkedő, téglalap vagy korong alakú sütőlapon készítették, melyek felületét vésett motívumok díszítették (vallási jelképek, címerek, virágok, állatok, feliratok, évszámok). A minta adta az ostya „írását”. A Jász Múzeum gyűjteményében több vésett ostyasütő található, amelyek közül hármat a kiállításban is bemutatunk.
